|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 9 találat | lapozás: 1-9 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Berecki Sándor 2006. augusztus 9.Ismét elkezdődtek a régészeti ásatások Marosvásárhelyen, a vár udvarán. 1999 óta ez a hatodik feltáró munka. Idén Györfi Zalán és László Keve régészekkel, illetve Berecki Sándor és Barabás Miklós segítségével /Soós Zoltán régész az ásatások vezetője/ folytatják az egykori ferences kolostor feltárását. Az idei munkálatok pályázati pénzből valósulnak meg. Már az első napon 15. századi könyvcsatot, sarkantyút, kerámiapecsételőt, kályhacsempét és kerámiát találtak. Soós elmondta, nemrég fejezték be a magyarzsákodi unitárius templom kutatását. A templom nyugati és északi falai középkoriak, megmaradt a nyugati főbejárat kapukerete, amelyet a 14. sz. második felére datálnak. Az ásatások során középkori székely köztemetőt tártak fel, a déli oldalon előkerült egy Mátyás-kori pénzérme, amely datálja, hogy meddig használták a temetőt. Valószínű, hogy létezett egy kisebb méretű, Árpád-kori templom azon a helyen. Jövőre a templom belsejében folytatják a kutatást. /Gábor Ildikó: Átfogó régészeti munkálatok. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 9./2008. november 24.November 22-én, szombaton az Erdélyi Múzeum-Egyesület /EME/ szakosztályi előadásaival folytatódott a magyar tudomány napja Erdélyben rendezvénysorozat. Kolozsváron a Műszaki Tudományok Szakosztálya a Bocskai-házban tartott konferenciát, Bitay Enikő elnök az intézményközi kutatások, a kutatók közötti kapcsolattartás fontosságára emlékeztetett. Az EME-székházban a Bölcsészet-, Nyelv- és Történelemtudományi Szakosztály tanácskozott, ennek bevezetőjében Kovács András igazgató a kutatóintézet munkáját mutatta be. Osváth Imola és Berecki Sándor fiatal kutatóknak Debüt-díjat adományoztak. Az Apáczai-líceumban a Természettudományi Szakosztály munkálatait Egyed Ákos EME-elnök nyitotta meg. A Jog-, Közgazdaság és Társadalomtudományi Szakosztály szekcióüléseit a BBTE közgazdasági karán tartották meg, az Orvos- és Gyógyszerészeti Szakosztály pedig a Szentegyház utca 2. szám alatti előadóteremben ülésezett. Az Agrártudományi Szakosztály Marosvásárhelyen tartotta meg konferenciáját. A Matematikai és Informatikai Szakosztály már korábban, november 14-én tanácskozott. /Ö. I. B. : Konferenciák szombatja. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 24./2009. szeptember 22.„Az erdélyi magyar történetírásban az 1980-as évektől elmélyült szakemberhiány maradandó nyomokat hagyott a szakmában. A rendszerváltás után az intézményes keretekben (múzeum, kutatóintézet, egyetem, állami levéltár) alulreprezentált magyar történészek még jó néhány évig úgynevezett egyszemélyes műhelyként művelték a történetírást Marosvásárhelyen. Mindezek ellenére Bónis Johanna, Pál-Antal Sándor, Spielmann Mihály és Szabó Miklós tanulmányai, monográfiái nemcsak a helytörténeti munkákat gyarapították, hanem sok esetben az összmagyar történetírás szerves részévé váltak. A kilencvenes évek közepétől a történészképzés látványosan megváltozott. Megjelent a pályán egy, a kutatói munka és a történetírás iránt érdeklődő új nemzedék. ” – olvasható Novák Csaba Zoltán: Fiatal társadalomkutatók Marosvásárhelyen című tanulmányában. (Korunk, 2007. október). Az új kutatónemzedéket tömörítő egyesület, a 2002-ben létrejött Borsos Tamás Egyesület elnöke, László Márton elmondta, az egyesület céljai: társadalmi és művelődéstörténeti tanulmányok, értékelések, dolgozatok és kutatások végzése és támogatása. Kapcsolatteremtés és együttműködés az erdélyi magyarság nemzetiségi jellegű tudományos intézményeivel. Értekezletek, tudományos tanácskozások, konferenciák, szemináriumok és előadások szervezése, időszakos kiadványok, könyvek kiadása. Az egyesület tagjai Barabás Kisanna művészettörténész (Marosvásárhelyi Katolikus Gyűjtőlevéltár), Berecki Sándor, Győrfi Zalán, László Keve régészek (Maros Megyei Múzeum), Berekméri Róbert hadtörténész (Marosvásárhelyi Református Gyűjtőlevéltár), László Márton levéltáros (Maros Megyei Állami Levéltár). A Teleki Téka munkatársai közül Kimpián Annamária művészettörténész, Lázok Klára jelenkortörténész, Márton Krisztina restaurátor, Petelei Klára térképtörténész, Weisz Szidónia címertankutató tagjai egyesületnek. További tagok Novák Csaba Zoltán jelenkortörténész, Simon Zsolt újkorkutató (a Román Akadémia Gh. Sincai Kutatóintézetének tagjai), Soós Zoltán régész (a Maros Megyei Múzeum igazgatója), Tamási Zsolt egyháztörténész (7. sz. Általános Iskola történelem szakos tanára), László Lóránt újkorkutató, és Nemes Gyula helytörténész (Nagyernye). Az egyesület 2004 novemberében a marosvásárhelyi Bethlen Alapítvánnyal és a Pósta Béla Egyesülettel közösen megszervezték II. Erdélyi Magyar Régészeti Konferenciát. 2005 októberében helytörténeti konferenciát tartottak Marosvásárhely történetéből címmel. 2006-ban több előadásból-beszélgetésből álló rendezvénysorozat volt. 2006 novemberében tartották a IV. Erdélyi Magyar Régészeti Konferenciát, majd 2007 augusztusában a IV. Kisebbségtörténeti Konferenciát Kisebbségi életpályák címmel. Ebben az évben is több tudományos előadást szervezett az Egyesület. László Márton /sz. Marosvásárhely, 1976. nov. 2./ a Babes-Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia karán végzett. 2003–2004-ben szakmai referensként dolgozott a Jakabffy Elemér Alapítvány Kortörténeti Gyűjteménynél, Kolozsvárott. 2004 és 2006 között Budapesten, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történelemtudományi Doktori Iskolájában tanult tovább, disszertációjának tárgya: kollektivizálás Székelyföldön. 2007-től az Állami Levéltárak Maros Megyei Igazgatóságán levéltárosként tevékenykedik. Az ötvenes évek társadalomtörténetét kutatja, és több, a világhálón is elérhető tanulmányt közölt a Maros tartománybeli kollektivizálásról, a kulák-névjegyzékekről. Eddigi legnagyobb szakmai eredményének Máthé János: Magyarhermány kronológiája c. kéziratának megjelentetését tekinti /Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008/. A világhálón is megtalálható László Márton román-magyar állambiztonsági szótára, amelyben a korabeli román nyelvű dokumentumok szakterminológiáját magyarázza és fordítja. László Márton szerint egyes erdélyi jelenkortörténészek által művelt „sérelemtörténet” és „szenvedéstörténet” helyett a tárgyilagos hangvételű, elemző és összehasonlító megközelítésre kell törekedni. /Bölöni Domokos: Új kihívások előtt a fiatal történészek. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 22./2012. november 14.Jubileumi régészkonferenciaŐskor, ókor, népvándorláskor, középkor – négy szekcióban, nagyon gazdag és érdekes tematikában hangzottak el előadások pénteken és szombaton a jubileumi X. Erdélyi Magyar Régészkonferencián. A megnyitó és a munkálatok helyszíne a marosvásárhelyi várban levő régészeti és történeti múzeum, a régi sorozóközpont újonnan átadott felső szintje volt, amelynek átalakítása, felújítási munkálatai a jövő évben érnek véget. A konferencia szervezője az erdélyi magyar régészek Pósta Béla Egyesülete a házigazda Maros Megyei Múzeummal együtt, amely negyedik alkalommal vállalta ezt a szerepet. A kétnapos tanácskozást Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke nyitotta meg, aki örömének adott hangot, hogy nő, terebélyesedik az erdélyi régésziskola, amelyet a magyarországi szakemberek is támogatnak, akik szép számban és tartalmas dolgozatokkal vettek részt a konferencián. Azt a bizakodást visszük tovább, amellyel Pósta Béla 1899-ben elindította az erdélyi régészeti iskolát. A hosszú ideig Csipkerózsika-álmát alvó kezdeményezés nem szűnt meg, sikerült tovább fejleszteni a fiatal szakemberekkel megszaporodott egyesület keretei között – mondta dr. Bajusz István, a Pósta Béla Egyesület igazgatója, aki köszönetét fejezte ki az EMÉ-nek, hogy Kolozsvár központjában székhelyet biztosít a régészeknek, továbbá a Maros Megyei Múzeumnak, amely a 10. születésnaphoz méltó keretet teremtett a tanácskozásnak, amelyen több mint száz résztvevő volt jelen. Maros megye "gyomra" sok izgalmas dokumentumot rejteget a múltról – hangzott el Lokodi Edit, a megyei tanács alelnökének üdvözlőbeszédében, aki azt kívánta a régészeknek, hogy továbbra is legyen pénz, támogatás, hogy kutathassanak, s a valós helyzetet feltárva ne kelljen a régészeti adatokat elferdíteni. Beszédében köszönetet mondott a múzeum igazgatójának, Soós Zoltánnak, hogy olyan szépen átalakult a régi épület, amely valamikor a város polgármesteri hivatalának is helyet adott. Öröm volt a szervezést vállalni negyedik alkalommal is – hangsúlyozta Soós Zoltán, a Megyei Múzeum igazgatója, majd hozzátette, hogy a tanácskozás teret biztosít az Erdélyben dolgozó régészeknek, hogy kutatásaik eredményeit ismertessék. A diákoknak pedig arra, hogy megszeressék a választott szakmát, amely nem tartozik a jövedelmező mesterségek közé, de nagyon érdekes, izgalmas, és lélek kell ahhoz, hogy magas szinten lehessen művelni. Kérdésünkre Soós Zoltán hozzátette, hogy a tízfős marosvásárhelyi régészcsapat, amely romániai szinten a legnagyobb magyar régészközösség, nagyon sok kutatásban vesz részt, s örömmel mutatják be eredményeiket egy olyan rangos rendezvényen, ahol bel- és külföldi kutatók, oktatók és diákok együtt vesznek részt. Az erdélyi régésziskola egyre szorosabban zárkózik fel a magyarországi kutatókhoz, s hiánypótló eredményeik ismertetésére alkalmas fórum a tanácskozás. A szakmai tájékozódás mellett a diákoknak lehetőséget teremt, hogy munkahelyet keressenek, s pályázati lehetőségekről tájékozódjanak. Az idei konferencia sajátossága, hogy két napig tartott, ami egyrészt azt jelzi, hogy mennyiségben és minőségben olyan tudományos tőkét tud felmutatni, ami a korábbi egynapos rendezvényekhez képest igényeli ezt a terjedelmet, s reméljük, hogy jövőben már három napra lesz szükség – mondta Soós Zoltán, aki érdeklődésünkre elárulta, hogy a nagytermet díszítő gyönyörű barokk kandalló a nyárádszentbenedeki Toldalagi-kastélyból származik. A nyitóünnepségen két könyvet mutattak be. Gindele Róbert és Istvánovits Eszter munkája a nyíregyházi és a szatmári múzeum történészeinek példamutató együttműködése révén született – hangzott el Kulcsár Valéria ismertetőjében. A Berecki Sándor, Czajlik Zoltán és Soós Zoltán (szerk.) által jegyzett Erdélyi régészeti lelőhelyek és műemlékek légi felvételei című érdekes, szép háromnyelvű kötetet Pánczél Szilamér Péter ajánlotta a közönség figyelmébe. Az első plenáris előadást László Attila tartotta Hubert Schmidt és László Ferenc kapcsolatáról. A középkorról szóló dolgozatok bemutatásával folytatódott a konferencia, majd szombaton az őskor, ókor, a népvándorlás kora és a középkor kutatása terén elért eredményeiket ismertették az erdélyi és a magyarországi résztvevők. (bodolai) Népújság (Marosvásárhely) 2013. október 15.Hídőrző vértanúink örökségeMintegy száz nagyváradi magyar polgár jelent meg azon a szombat délutáni megemlékezésen, mely során annak a tizenkét mártírnak az emléke előtt tisztelegtek, akik 1944 őszén életüket áldozták a Körös-híd felrobbantásának megakadályozásáért. A koszorúzást és megemlékezést a nagyváradi önkormányzat nem akarta engedélyezni, bizonyára úgy vélték, a Nagyváradi Ősz fesztivál programjaiban nincs keresnivalója ennek. Ezért a szervezők, a Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesülete és az RMDSZ Bihar megyei szervezete csak többnapos vita és utánajárás révén tudta kiharcolni, hogy a koszorúzást végül is engedélyezzék. Más kérdés persze, vajon az önkormányzat szervezte belvárosi bulikra, a különféle rendezvényekre hány százan, ezren mentek át sietve az említett hídon, és vajon hány átkelőnek jutott eszébe, hogy ez a híd azért áll a mai napig a város központjában, mert 1944-ben tizenkét bátor magyar ember az életét áldozta érte. A koszorúzáson beszédet mondott Pásztai Ottó, a Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületének elnöke és Biró Rozália, az RMDSZ Bihar megyei szenátora. Az elhangzott gondolatok egyértelműen arra világítottak rá, hogy bárhogyan akarják egyesek, a váradi magyarságnak nem szabad elfelejtenie azokat a bátor hídőrzőket, akik nem féltek a zsarnok, elnyomó hatalmaktól, s népük, városuk védelme iránt érzett elkötelezettségük erősebb volt az emberi gyengeségnél és a halálfélelemnél. Nem szabad hagyjuk, hogy elhitessék velünk, kevesen vagyunk és úgyis hiábavaló minden próbálkozásunk, hiábavalók emlékezéseink, ugyanis pont ez a céljuk azoknak, akik manapság fel akarják „robbantani” a múltunkkal és jövőnkkel összekapcsoló hídjainkat, hangzott el. A Szent László-templom falán levő márványtáblán (tetszik vagy sem ez egyeseknek) ma is ott olvasható a tizenkét váradi hős neve (Berecki Sándor, Béres Sándor, Boér Péter, Gurzó Imre, Hant Elek, Huszár István, Katona József, Krammer Ferenc, Nagy Gyula, Seres János, Simonovits János, id. Sziki Gyula), és aki hisz Nagyvárad magyar szellemiségében, nem mulasztja el, hogy köszönettel és tisztelettel gondoljon rájuk. A beszédek végén sor került a koszorúzásra, majd Pék Sándor, a Szent László-templom plébánosa mondott áldást az emlékezőkre. Sz. M. Krónika (Kolozsvár) 2013. november 9.Elkezdődtek a Vásárhelyi órák történelem-előadásaiBerecki Sándor Marosvásárhely és környéke az ókorban című előadásával vette kezdetét a 2013–2014-es tanév Vásárhelyi órák elnevezésű, középiskolásokat megszólító, iskolán kívüli foglalkozássorozatának történelem- előadásai. A Marosvásárhelyi Kulturális Központ és a Borsos Tamás Egyesület által szervezett foglalkozások célja, hogy az iskolai tantervet kiegészítve megismertesse a diákokat Marosvásárhely szellemi értékeivel, történetével, neves személyiségeivel. Az interaktív foglalkozássorozat májusban indult, a marosvásárhelyi középiskolások irodalom, zene és történelem témakörökben vehetnek részt a rendhagyó órákon. A november 7-én kezdődött történelem- előadássorozat tíz neves marosvásárhelyi történész közreműködésével valósulhat meg. Ők kalauzolják végig a diákokat Marosvásárhely és környéke történelmén az ókortól egészen napjainkig. A diákok Berecki Sándor előadása mellett még a Györfi Zalán, Spielmann Mihály, Orbán János, László Lóránd, Tamási Zsolt, Oniga Erika, Fodor János, Berekméri Árpád Róbert és Novák Zoltán által tartott foglalkozásokon vehetnek részt. A Vásárhelyi órák történelem- előadásainak szervezője a Marosvásárhelyi Kulturális Központ és a Borsos Tamás Egyesület. A következő előadások: – A középkori Marosvásárhely Előadó: Györfi Zalán régész, Maros Megyei Múzeum Időpont: 2013. november 14., 11.00 óra – Marosvásárhely a fejedelemség korában Előadó: Spielmann Mihály társadalom- /várostörténész, könyvtáros Időpont: 2013. november 19., 11.00 óra – Marosvásárhely a 18. században Előadó: Orbán János művészettörténész, Maros Megyei Múzeum Időpont: 2013. november 28., 11.00 óra – Marosvásárhely a 19. században Előadó: László Lóránt történész, Teleki Téka Időpont: 2013. december 5., 11.00 óra – Az 1848-49-es szabadságharc Marosvásárhelyen Előadó: Tamási Zsolt történész, EMTE Időpont: 2013. december 12., 11.00 óra – A szecessziós Marosvásárhely Előadó: Oniga Erika művészettörténész, Maros Megyei Múzeum Időpont: 2014. január 9., 11.00 óra – Marosvásárhely a 20. század első felében Előadó: Fodor János doktorandusz, BBTE Időpont: 2014. január 16., 11.00 óra – A háborús város Előadó: Berekméri Árpád Róbert, református egyházmegyei levéltáros, hadtörténész Időpont: 2014. január 23., 11.00 óra – A kommunista város Előadó: Novák Zoltán, Román Tudományos Akadémia Időpont: 2014. január 30., 11.00 óra. Népújság (Marosvásárhely) 2017. július 21.Orosz Endre, a „papa”: apahidai tanító, régész, etnográfusNyelveket tanult, népeket kutatott, kelta sírmezőt talált Orosz Endre – tanító, régész, helytörténész a 19. század végén, a 20. század első felében élt és szenvedéllyel munkálkodott. Az iskolai vakációkat régészeti és néprajzi kutatásokkal töltötte, autodidakta módon nyelveket tanult, antropológiai-etnográfiai megfigyeléseket is végzett például a sátoros cigányok körében. Több tucatnyi ládára rúgó felbecsülhetetlen értékű gyűjteményéből több szekérnyi jutott a Mátyás király szülőházában alapított EKE-féle néprajzi múzeumnak, később a kolozsvári Néprajzi Múzeumnak, másik része – az első világháborúban még a földbe is elrejtett apahidai kelta leletek – hányatott sorsot élt meg, amikor a kolozsvári városi tanács 13 év után letett annak feldolgozásáról, és az 1970-es években hiányosan visszaadta a családnak. Orosz Endre unokáinak – dr. Flora Orosz Katalin és Maier Orosz Judit – sikerült megőrizniük a több ládányi gyűjteményt, majd 2015-ben a Maros Megyei Múzeumnak adományozták. Marosvásárhelyen néhány hete állandó kiállítás nyílt Orosz Endre hagyatékából, amelyet dr. Berecki Sándor régész rendszerezett, katalógusban dokumentált (Horti Emese, Kacsó Károly és Nyulas Dorottya segítségével). Orosz Endre apja korai halála után öt gyermeket nevelő özvegy édesanyja támasza lett. Későbbi élete során soha nem vetette fel a pénz, de annál több kötelezettsége volt, mégis csodálatraméltó szenvedélyességgel vetette bele magát a föld rejtett titkainak kutatásába, amihez feleségében bámulatos segítőtársra lelt. Orosz Endrére az alábbiakban unokája, Orosz Judit emlékezik. Nagyapánk 1871. július 4-én született Kolozsváron, hat testvér közül elsőként. 1875-ig a Széchenyi tér 20. szám alatti Berde-házban laktak, ezután Szamosújvárra költöztek, ahol dédnagyapánk állást kapott. Nagyapánk, Orosz Endre itt végezte alap- és középfokú tanulmányait a Szamosújvári Örmény-Katolikus Fiúiskolában, majd 1888-tól a kolozsvári Magyar Királyi Állami Tanítóképzőben, ahova gyalog ment Szamosújvárról (!) személyesen egyeztetni az intézet igazgatójával, hogy felvegyék. Mentorok: a tanár és a bujdosó őrnagy Kutató szenvedélyének felkeltésében két személy játszott döntő szerepet: dr. Mártonfi Lajos, szamosújvári természetrajztanára és Orstein József nyugalmazott őrnagy. Mártonfi Lajos 1888 júniusában a teljes létszámú osztályt elvitte egy tanulmányi kirándulásra Torockó, Torda és Tordatúr környékére, ahol nagyapánk első ízben találkozott a szorosok őskorban is lakott barlangjaival, ahol később számos kutatást végzett. Orstein József nevéhez kötődik a szamosújvári római segédcsapattábor (Castellum) korát meghazudtoló pontosságú kutatása. Nagyapánknak tulajdonképpen mintaképe volt Orstein, akinek élete regénybe illő. 1829-ben született a felső-sziléziai Raciborzban (ma lengyel terület), Simon Pappenheim néven. Amikor 1849-ben az orosz hadsereg átvonult városán a magyar szabadságharcot leverni, ő Pestre ment a lelkes lengyel fiatalokkal, és beállt a magyar hadseregbe, majd honvédtüzérként Erdélybe került. A szabadságharc leverése után, hogy elrejtse valódi származását és elkerülje a haditörvényszéket, nevét Orstein Józsefre változtatta és budapesti lakhelyet vallott. Ezáltal észrevétlenül a császári hadseregben maradhatott, ahol egészen az őrnagyi rangig jutott el. 1881-ben nyugdíjazták és Szamosújvárra költözött, családja amúgy sem lévén, már kimondottan csak régészeti jellegű kutatásainak élt (főképp a város római múltja érdekelte). Közte és nagyapánk között olyan mester-tanítványféle kapcsolat alakult ki, melyet mi sem mutat jobban, minthogy 1912 januárjában halálos ágyán egyedül Orosz Endrének vallotta be igazi identitását és kérte, hogy értesítse családját, akik évtizedekig nem tudtak róla. Nem sokkal később nagyapánk felvette a kapcsolatot a Berlinben élő Pappenheim hozzátartozókkal és értesítette őket rokonuk haláláról. Örökös híján szerény vagyonát nagyapánkra hagyta, aki őt mindvégig példaképének tartotta és azt vallotta, hogy az őrnagy meghatározó jelenség volt életében. Nekrológot írt róla az Erdély folyóiratban és a Szamosújvári Hírlapban. A tanítóképző elvégzése után 1892-ben a Torontál vármegyei Nagykőcsére kerül nevelőnek, Alsó-Lukaveczi Mixich Ottó földbirtokos három fia mellé. Itt is folytat terepkutatásokat és felfedezi Kőcsétől délkeletre a Kurjácska Gréda őstelepet, amelynek eredményeiről 1896-ban az Erdélyi Múzeum kiadványának különnyomatában megjelent tanulmányában számolt be. 1891-től az EME Orvosi és Természettudományi szakosztályának tagja, ahova dr. Koch Antal geológus ajánlására vették fel. Még Kőcsén él, amikor tagja lesz a Magyar Földtani Intézetnek (csodálatos épület, érdemes meglátogatni) és ebben az időben tartja első előadását a Dél-magyarországi Történelmi és Régészeti Társulat választmányi ülésén, Temesváron. Munkásságában Kuun Géza és dr. Hermann Antal támogatták. 1898-tól az Országos Régészeti és Embertani Társulat rendes tagjává választja. 1895–1920 között az apahidai állami iskola igazgatója. Rendkívül nehéz időszak ez az életében, mert apja korán bekövetkezett halála után özvegy édesanyját és öt ifjabb testvérét részben neki kellett eltartania. 1899 nyarán részt vesz egy régészeti tanfolyamon Budapesten, s ezután önszorgalomból ősrégésznek képezi ki magát. Ugyanebben az évben részt vesz dr. Primics György, az EME ásvány- és földtani őrsegédje vezetésével a Magyar Földtani Intézet indítványozására kezdeményezett tudományos kiránduláson a Vlegyásza hegyvonulat geológiai felmérésére. Erről az útról különösen érdekes útinaplót vezet. 29 évesen tagja lesz a Magyar Földtani Intézetnek, amelynek gyönyörű diplomáját a Sapientia tudományegyetemnek adományoztuk. 1889-ben a közoktatási miniszter a Múzeumok és Könyvtárak Országos Felügyeletének ajánlására 300 forint állami segélyt juttat neki a Szolnok-Doboka, Torda-Aranyos és Kolozs vármegyék őstelepeinek kutatására. Ebből az összegből még ugyanazon év nyarán és őszén felásatta a Tordai-hasadék barlangját, a Dóm ásatásánál előkerült ősemberi koponyákat és egyéb csontokat a budapesti Embertani Múzeumban helyezték el. Élet Apahidán iskola és kutatás között 1901. július 4-én házasságot köt Hübner Ilona 7 diplomás tanárnővel, és e frigyből négy gyermek születik. Együtt tanítanak Apahidán, ahol nagyanyánknak sokszor kell őt helyettesítenie, amikor tudományos munkássága máshova szólítja el. Rajztanári diplomával is rendelkező felesége sokszor dokumentálta a begyűjtött régészeti vagy etnográfiai tárgyakat rendkívül szép rajzokkal és művészi írással. Apahida a régi Apáthídja helyén, a Szamos és a Garla patak mentén húzódik, vegyes, négy nemzetiségű község, román, magyar, zsidó és cigány lakossággal. Mindenki tudta, hogy az igazgató igazságszeretete nem tűrt meg semmiféle nemzetiségi, vallási vagy társadalmi megkülönböztetést. Apahidán a tanév fénypontja az év végi vizsga, és az ezt követő záróünnepély volt, rajz- és kézimunka kiállítással, valamint nagy tornabemutatóval egybekötve. A szünidőnek egyaránt örültek a diákok és a szülők is, de legjobban a tanító, aki kezében csákánnyal, hátán hátizsákkal bekóborolhatta a szabad természetet, a Fogarasi-, Radnai-havasokat, a Ciblest, a Gyalui-havasokat. Itt heteket, sőt hónapokat töltött el a pásztorokkal az esztenában, akárcsak jó barátja, Hermann Antal, aki képes volt hónapokig a sátoros cigányokkal kóborolni. Mindketten elsajátították a cigány nyelvet, hogy jobban elnyerjék a népség bizalmát és behatóbban tanulmányozhassák nomád életmódjukat az ősember életének megvilágítása céljából. Nagyapánk ezenkívül autodidakta módon megtanult latinul, görögül és németül is. Itt idéznék nagyanyánk emlékiratából, akinek a sok gyermek ellátása, nevelése, a nagy háztartás vezetése, a tanári teendők ellátása mellett csodálatos módon jutott arra is ideje, hogy mindvégig segítőtársa legyen nagyapánknak kutatótevékenységében. „Csodálatos volt az égő, önzetlen lelkesedés, mellyel a tudomány szolgálatába szegődött s minden anyagi segítség nélkül, mindent megvonva magától küzdött és áldozott a nemes cél érdekében. Mivel szótlan, magába zárkózott volt, a köznapi un. társasági életet folytató emberek közül kevesen értették meg s excentrikus bolondnak tartották, aki amint csak tehette menekült közülük ki a mezőre, hegyekbe, erdőkbe.” Legjobb önfegyelmezés a napirend pontos betartása, írja Apahidán 1900-ban, s az alábbi napirendet állapítja meg magának: Felkelés 6-kor; Öltözködés 6:30; Apródolgok, reggelizés 7-ig; Nyelvtanulás 7–8-ig; Iskolai tanítás 8–11-ig; Olvasás 11–12-ig; Ebéd, apródolgok 12–1-ig; Olvasás: 1–2-ig; Tanítás 2–4-ig; Séta 4–6-ig; Vacsora stb. 6–7-ig; Irodalom 7–10-ig; Lefekvés: 10-kor. Amint napirendet és tízparancsolatot állapított meg magának, úgy volt bevételi és kiadási rendszere és minden hóra költségvetése. Kiszámította, hogyha csak a legcsekélyebb összeget költené is el cigarettára vagy más fölösleges kiadásra, az éveken keresztül mily összeget tenne ki. Így volt csak lehetséges, hogy az így megtakarított pénzből értékes, nagy tudományos könyvtárat szerzett magának, s könyveinek megbecsülését jellemzi, hogy mindent gyönyörűen beköttetett. Könyvtárában annyira otthon volt, hogy a vaksötétben is megtalálta ott, amit keresett. Könyvtárán olvasható jelmondata: „Ein gutes Buch der beste Freund” (Egy jó könyv a legjobb barát). Dicséretére legyen mondva, hogy az önmagának előírt szabályokat egész életén keresztül szigorúan betartotta. Múzeumteremtés Mátyás szülőházában Gyakori terepi sétái alkalmával a régészeti és geológiai leletek mellett különös figyelmet fordított az adott tájegység néprajzi jellegzetességeire, tekintélyes gyűjteményt halmozott fel. Később az I. Mihály Király Kulturális Alapítvány (Fundaţia Culturală Regele Mihai I) átvesz 5500 tárgyat etnográfiai magángyűjteményéből, amely tulajdonképpen az alapját képezhette az 1923-tól működő, Romániában elsőként megalakuló Erdélyi Néprajzi Múzeumnak. Ezt megelőzően számos kiállítás alkalmával is bemutatta néprajzi gyűjteményét. 1900 áprilisában a város Mátyás király szülőházát az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) rendelkezésére bocsátotta egy néprajzi kiállítás és múzeum megrendezése végett. Nagyapánk a héttagú csapat résztvevője, amelyet a múzeum anyagának összegyűjtésével bíztak meg, és amelynek az akkor 20 éves Roska Márton is tagja volt, később a Szegedről visszaköltöztetett kolozsvári magyar egyetem tanára, az Érmészeti Intézet, illetve az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának igazgatója, aki többek között Orosz Endrének dedikálta az 1942-ben megjelent Erdély régészeti repertóriumát. 1902-ben sikerül megnyitni az EKE Múzeumot, nagyapánk jól megrakott ökrösszekérrel szállította Apahidáról a Mátyás király szülőházába az 1300 darab magyar, román és cigány etnográf tárgyat tartalmazó gyűjteményét. Itt állandó jelleggel EKE székhely és kiállítás volt, amíg 1935-ben a városi tanács döntése folytán az EKE kiköltözni kényszerül, mely alkalommal egy szekrény alatt talált régi fegyverek kapcsán nagyapánkat, mint EKE-főtitkárt és Szathmáry Ferenc szolgát titkos fegyverrejtegetéssel törvény elé idéznek, de végül sikerül tisztáznia helyzetét. Kereles Edit FOLYTATJUK Szabadság (Kolozsvár) 2017. november 7.A legújabb kutatási eredményeket osztják meg egymással a régészekA székelyföldi régészettudomány legújabb eredményeiről tartanak konferenciát a magyar tudomány napja alkalmából szombaton Székelyudvarhelyen. Tizenegyedik alkalommal ünneplik meg Székelyudvarhelyen a magyar tudomány napját, az Areopolisz Egyesület a Haáz Rezső Múzeummal, Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatalával és Hargita Megye Tanácsával együtt szombaton tudományos konferenciát tart a városháza Szent István-termében. Az értekezés délelőtt fél tízkor a köszöntőbeszédekkel kezdődik, majd Sófalvi András régész számol be a kadicsfalvi réten feltárt vizigót településről. Ezt követően Berecki Sándor az erdélyi késő vaskor kutatásában alkalmazott archeometriai módszerek alkalmazásáról beszél, Nyulas Dorottya pedig a Mikházáról származó különleges római vasmécsesről értekezik. Pánczél Szilamér, Sidó Katalin, Sófalvi András Hagymás vára újratöltve címmel tart előadást. A kávészünet után László Keve régész a harcói református templom körül végzett régészeti kutatásokat, Nyárádi Zsolt pedig a Városfalva határában feltárt középkori temetőt mutatja be. Bordi Zsigmond Loránd a komollói várról, Háromszék ismeretlen középkori erődítményéről tart előadást, az uzoni Béldi–Mikes-kastélyban végzett régészeti kutatásokról pedig Hőgyes Mihály Huba, Lokodi Alpár Imre és Sztáncsuj Sándor József számol be. Az újabb szünetet követően elsőként Gál Szilárd tart előadást Maros megye 14–17. századi temetőiben végzett fogmorfológiai kutatásokról, Györfi Zalán Marosvásárhely késő középkori és kora újkori várairól értekezik, Demjén Andrea pedig a piricskei erőd régészeti kutatásairól számol be. A konferencia a Légből kapott lövészárkok prezentációval zárul, amelyet Györfi Zalán, Pánczél Szilamér és Szabó Máté fog tartani délután fél háromtól. Az előadásblokkok után kérdéseket lehet feltenni a szakembereknek, négytől pedig régészeti kerekasztal-beszélgetés lesz a Haáz Rezső Múzeumban. A tudományos konferenciára a belépés ingyenes. Veres Réka / Erdély.ma 2017. december 5.Interjú dr. Sztáncsuj Sándor Józseffel, a Székely Nemzeti Múzeum régészévelA régészet kaland, de nem romantikus kalandfilm Dr. Sztáncsuj Sándor Józsefnek, a Székely Nemzeti Múzeum régészének merész álmai voltak, de az álmok lassan valósulnak meg. Az egyik az volt, hogy egyetem után hazatér, hogy itthon dolgozhasson. Nevét az erősdi festett kerámiákat az utókorra hagyó ősi kultúra kutatása kapcsán ismeri a közvélemény. Az utóbbi hónapokban többször találkozhattunk nevével a sajtóban a Málnásfürdőn, majd a feldobolyi református templomban végzett ásatások kapcsán. – Elsőként az utóbbi időben végzett ásatásairól kérdezném. – Tudni kell azt, hogy a különféle ásatások helyét és jellegét – legalábbis nekünk, vidéki múzeumokban dolgozó régészeknek – gyakran a szükségszerűség diktálja. Nem csak ott és akkor ásunk, ahol és amikor akarunk. A mi feladatunk többek között a régészeti lelőhelyek környezetében zajló, földmunkával járó beruházások (például építkezések), rekonstrukciós munkálatok esetében a régészeti felügyelet, leletmentés vagy úgynevezett megelőző feltárás. Az utóbbi időben a legtöbb ásatásom ilyen volt: megelőző feltárásokat végeztünk Uzonban a Béldi–Mikes-kastélynál, Feldobolyban a restaurálás alatt álló református templomban. Mindkettő igen jó eredménnyel zárult: Uzonban értékes adatokat nyertünk a 17-18. századi kastély építéstörténetére nézve, nem beszélve az itt előkerült, rendkívül gazdag leletanyagról; Feldoboly esetében pedig sikerült feltárni egy középkori (valószínűleg 13–14. századi) templom maradványait. A középkor és kora újkor régészete nem kimondottan a szakterületem, de kötelességem volt elvégezni ezeket az ásatásokat is. Ráadásul két izgalmas, igen szép eredménnyel végződött munka volt. Az eredményeket, a leletek közlését persze átengedem az ezekkel a korszakokkal foglalkozó régész és művészettörténész kollégáknak. – Mikor, hogyan jött az ötlet, hogy régész szeretne lenni? Mi ihlette? Mi irányította e pálya felé? Volt gyermekkorában valamilyen különleges élménye, kapcsolata a régészettel? – Nem valamilyen hirtelen jött ihlet, inkább egy folyamat volt az egész. Mindig is szerettem a történelmet, diákkoromban sokat olvastam, mindenféle történelmi, régészeti tárgyú könyveket. Középiskolás koromban gyakran bejártam a múzeumba, és ekkor, ha jól emlékszem, 1994-ben jutottam el életem első igazi régészeti ásatására, a Balaton-felvidékre. Hát az nekem nagyon bejött (egy őskori kovabányában, majd egy újkőkori településen ástunk egyébként), és később évente visszajártam azzal a csapattal. Amikor pedig 1996-ban, még érettségi előtt tudomásomra jutott, hogy az ELTE bölcsészkarán ösztöndíjas helyeket hirdetnek erdélyi magyar régészhallgatók részére, úgy döntöttem, szerencsét próbálok. Nem mondhatnám, hogy pontosan tudtam, mire vállalkozom, hiszen nekem is, mint valószínűleg a legtöbb pályakezdőnek, akkor még inkább a szakma romantikus oldala lebegett a szemem előtt. Holott a régészet is egy komplex tudomány, vannak szabályai, módszertana, rengeteg szakiránya, hatalmas szakirodalma, számos rokon- vagy segédtudománya, amit mind ismerni kell, legalábbis bizonyos mértékig. De szerencsére remek tanáraink voltak, akik segítettek eligazodni ebben a labirintusban. Így aztán szépen, lassan kialakult a saját szakmai érdeklődési köröm, letisztultak az elképzeléseim arról, hogy – képletesen szólva – milyen irányba mennék tovább a jövőben. – A régészettel való kapcsolata elején voltak merész álmai? Ezek meg is valósultak? – Az egyik álmom az volt, hogy az egyetem után hazatérek, és itthon dolgozom. És ma már tudom azt is, hogy ez nagyon merész álom volt. Amikor hazajöttem Sepsiszentgyörgyre, még el sem ismerték a külföldi egyetemi diplomámat – hosszú évekbe telt, míg sikerült honosítani. Közben dolgozhattam a Székely Nemzeti Múzeumban, de nem okleveles régészként, nagyon gyenge fizetéssel. Családdal, gyerekkel a hátam mögött nem volt könnyű a pályán maradni. Szerencsére éppen a családom támogatásának köszönhetem, hogy végül nem kellett más szakma után nézni. Örökké hálás maradok ezért a családtagjaimnak. – Miért áll közel önhöz a régészet? – A régészet, mint már említettem, egy tudomány, amelynek hétköznapi valóságában nem sok köze van a kalandfilmekből ismert, csajozós-kincskeresős vircsafthoz. Ugyanakkor – és számomra talán ez a legvonzóbb oldala – hihetetlenül sokoldalú szakma: a múlt tárgyi emlékeinek a felderítésével, feltárásával kezdődik, majd ezeken a tárgyakon, régészeti jelenségeken keresztül kell eljutni az egykori ember világához. Ennek a folyamatnak számos mozzanata van, hosszasan lehetne sorolni: ásatások, terepbejárások, topográfiai és geofizikai felmérések, a tárgyak tipológiai és kronológiai rendszerezése, készítésük és használatuk módjának felderítése, nem beszélve a különféle tárgyak mögött álló, gyakran sokrétű jelentéstartalomról. És persze, túl a tárgyakon, a régészet feladata az egykori ember hétköznapi és szellemi világának a rekonstrukciója, annak minden részletével együtt. Egy ilyen sokoldalú tudományágon belül napjainkra már számos ágazat vagy segédtudomány működik (geofizika, antropológia, régészeti állattan, epigráfia, numizmatika, kísérleti régészet, csakhogy néhányat említsek), és mindegyiknek megvan a maga szakmai apparátusa, de végül minden részeredmény a vezető régész kezében egyesül. Az ő dolga, hogy a kirakós játék apró részleteiből összerakja a nagy képet, és végül mindezeket az eredményeket – könyvek, cikkek, szakmai beszámolók útján – megismertesse a szűkebb szakmával és a szélessebb nyilvánossággal egyaránt. Szóval mindezekkel együtt a régészet egy kemény munka és egy fantasztikus szellemi kaland is egyszerre. – Akadnak megható pillanatok a régész életében? Milyen érzés az, amikor előkerül a föld mélyéről egy régen élt ember eszköze, esetleg a csontjai? – Igen, régi tárgyakat (de még emberi maradványokat is) megtalálni különleges érzés. Az ember érzi a felfedezés, a múlttal való találkozás izgalmát, és ez nagyon jó. Én legalábbis érzem ezt, elég gyakran. De ami a legjobb érzés, az a jól elvégzett munka: egy eredményes ásatás, egy jól sikerült kiállítás, egy megbecsült könyv megjelenése, a nagyon ritka, de azért időnként felvillanó elismerés az emberek szemében. – Miként emlékszik, mikor kezdődött a rajongása a gyönyörű mintázatú kerámiákat és más leleteket hátrahagyó rézkori, erősdi kultúra iránt? – Nos, hogy pontosan mikor, azt már nem tudnám megmondani, de biztosan az első pillanatban, amikor megláttam az erősdi festett edényeket, az ember és állat alakú szobrocskákat. Az erősdi kultúra, rokonaival, a kelet-európai Cucuteni- és Tripolje-kultúrákkal együtt egy számunkra ismeretlen nyelvű és eredetű rézkori (a Kr. e. 5. évezred második felére és a 4. elejére keltezhető) népcsoport régészeti hagyatéka. Ennek a nagy kiterjedésű kultúrkörnek az egyik legkorábban felfedezett és múzeumunk hajdani őre, dr. László Ferenc által kutatott települése található az Erősd melletti Tyiszk-hegyen, róla nevezték el az egész erdélyi csoportot. De tágabb lakóhelyünkön, Erdély keleti részében számos – összesen mintegy kilencven – ilyen lelőhely található. Az erősdi leletekkel egyébként az egyetemi évek alatt kerültem „szorosabb kapcsolatba”. Nekünk, régészhallgatóknak kötelező múzeumi gyakorlatot kellett teljesíteni, és én T. Biró Katalin pártfogásával a Magyar Nemzeti Múzeumba kerültem. A múzeum egykori igazgatója, Kovács Tibor hívta fel a figyelmemet arra, hogy a budapesti gyűjteményben egy igen szép, közöletlen/feldolgozatlan leletegyüttest őriznek, amelyet László Ferenc ásott ki 1913-ban. Éppen harmadéves voltam, és lassan szakdolgozati témát kellett választanom: így hát egymásra találtunk. Kézenfekvő volt, hogy erdélyi és székelyföldi létemre valamilyen hazai kutatási témát válasszak. Így kezdődött a kapcsolatom az erősdi kultúrával, és így lett az én igazi szakterületem az erdélyi rézkor. Később erről a kultúráról írtam a doktori értekezésemet is. A sors úgy rendezte, hogy éppen a neves László Ferenc unokája, a szintén kiváló régész és egyetemi tanár, dr. László Attila lett a doktori témavezetőm. – 1994-ben egy sepsiszentgyörgyi líceumi diák miként juthatott el magyarországi ásatásokig, vehetett részt régészeti munkában? – A régészettel való találkozásomat Kónya Ádámnak köszönhetem – őt, gondolom, remélem, nem kell senkinek külön bemutatni. Szóval középiskolás koromban a Székely Mikó Kollégiumban művészettörténetet tanított nekünk. Voltunk néhányan, akik az átlagosnál nagyobb érdeklődést mutattunk az efféle dolgok iránt. Ádi bácsi akkoriban a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója volt. A múzeum magyarországi testvérintézménye, a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum, partnerségben a Magyar Nemzeti Múzeummal éppen ásatásokat szervezett Szentgálon, ahová önkénteseket toboroztak. Ádi bácsi szólt, hogy elmehetnénk, így vetődtem, életemben először a Tűzköves-hegyre. Végső soron az ásatás vezetői, Regenye Judit és a már említett T. Biró Katalin régészek a „felelősök”, hogy leragadtam a régészet mellett. – Az eddigi ásatásai közül melyiket emelné ki? – Amint már említettem, elég nagy számban, sokféle ásatáson vettem részt, és általában korszaktól függetlenül mindegyiket szívesen csináltam. Végeztem már feltárást neolitikus és rézkori telepen, bronzkori halomsíros temetőben, középkori templomban, kora-újkori kastélyban stb. De szakterületemből és érdeklődési körömből kifolyólag a legkedvesebb ásatásom (ha szabad így fogalmaznom) a málnásfürdői, ahol legutóbb idén nyáron ástunk. Itt, az egykori fürdőtelep feletti Füvenyestetőn egy, az erősdivel egykorú, ahhoz hasonlóan gazdag rézkori település nyomait tárjuk fel immár negyedik éve az említett László tanár úr és marosvásárhelyi kollégám, Berecki Sándor segítségével. Ez egy kis felületen zajló, de számunkra, szakemberek számára igencsak izgalmas és eredményes ásatás, amelyen az elmúlt évek során több erdélyi, moldvai, de magyarországi (budapesti, szolnoki stb.) kolléga és régészhallgató is részt vett, románok és magyarok egyaránt. Az ásatás tudományos hozadékán túl az említett csapattal folytatott közös munka számomra mindig nagy élmény. – A régésznek bizony keményen kell fogni a lapát nyelét. Érezte valaha tehernek ezt a munkát? – Nem tagadom, vannak rossz napok is. De nem ezek a jellemzők, és az ásatás egyébként se kubikmunka. Nem a kitermelt föld mennyisége számít, hanem a föld alatt lévő régészeti jelenségek minél pontosabb feltárása, megfigyelése és megértése. – Mesélne a napi munkájáról a Székely Nemzeti Múzeum falai között? Miért szerethető ez a munka? – Talán épp azért is, mert nincsenek átlagos napok, az ember nem a futószalag mellett áll, képletesen fogalmazva. Én sokat mozgok, szakmámból eredően tavasztól őszig sok időt töltök terepen. Amikor éppen bent vagyok a múzeumban, akkor a legfontosabb feladataim közé tartozik a régészeti gyűjtemény gondozása, rendezése, valamint minden más, a szakmával kapcsolatos tevékenység. Gyakran járok tudományos konferenciákra, néha külföldre is, igyekszem napirenden maradni a „világ állásával”. Tegyük hozzá azt is, hogy mi egy viszonylag kis munkaközösség vagyunk, így aztán ha nagyobb feladatok akadnak – mondjuk például egy kiállítás rendezése –, akkor segítenünk kell egymásnak. – Vannak még nagy álmai, foglalkozásához fűződően, most, felnőttként, háromgyerekes családapaként? – Nincsenek amolyan „régészes-felfedezős” álmaim, nem szeretném megtalálni Attila sírját, vagy átírni a történelmet. Arról viszont tényleg ábrándozom, hogy egyszer majd eljuthatok a családommal az Óvilág néhány, eddig csak szakmai olvasmányokból vagy képekről ismert helyszínére, ahová mostanáig nem volt pénzem, lehetőségem elmenni. Fontosabb azonban, hogy azt érezzem, a helyemen vagyok. Nemrég beszélgettem egy régi ismerősömmel, és valahogy szóba került, mivel foglalkozom. Amikor elmeséltem a munkámat, úgy dióhéjban, csak annyit mondott, „hűha, te aztán nem unatkozol!” És valóban így van, igyekszem átélni, élvezni a munkámat. Néha úgy érzem, ez is nagy dolog már önmagában is, hiszen ha körülnézünk a világban, láthatjuk, hogy sokak számára ez is csak egy álom marad. Dr. Sztáncsuj Sándor József Sepsiszentgyörgyön született 1977. szeptember 30-án. Iskoláit a háromszéki Kökösben, majd Sepsiszentgyörgyön, a Székely Mikó Kollégiumban végezte – itt érettségizett 1996-ban. 1996–2002 között Budapesten az Eötvös Loránd Tudományegyetem Régészettudományi Intézetének volt ösztöndíjas hallgatója. Szakmai gyakorlatát, melynek során az intézmény erdélyi származású régészeti anyagát tanulmányozta, 2000–2001-ben a Magyar Nemzeti Múzeumban teljesítette. E tárgykörből készült szakdolgozata is: Az erősdi kultúra leletei a Magyar Nemzeti Múzeumban. Okleveles régész képesítését 2002-ben szerezte ősrégészet-szakágon. Kutatási területe a Kárpát-medence, ezen belül Erdély ősrégészete. 2002 augusztusától a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban dolgozik. Bede Erika / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) lapozás: 1-9
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
